Most akkor merjek nekifogni, vagy ne merjek?

Azt mondják, az ismétlés a tudás anyja. Én még hozzátenném azt is, hogy ráadásul vannak dolgok, amiket nem is lehet eleget ismételni. A Kalligráfia Baráti Kör portálján tettem közzé tavaly egy apró eszmefuttatást, amellyel egy kis lelket szerettem volna verni azokba, akiknek meggyőződése, hogy ez a műfaj nem nekik való.

Úgy gondolom, a bátorító szavakból sosem elég, úgy döntöttem tehát, hogy ezt itt is megosztom. Íme tehát az iromány:

Minél régebben mozgok a kalligráfia területén, annál többször hallom a következő, néha nevetős hangsúlyú, néha lelombozódott tónusú kijelentést: „Úgy szeretnék én is ilyeneket írni, de elképesztő, hogy mennyire nincs tehetségem az ilyesmihez”. Szinte már megszoktam azt is, hogy sokan nekifognak, és az első napok, hetek dülöngélő betűsoraitól annyira letörnek, hogy fiókban köt ki toll, tinta, papiros, és a kalligráfia besorakozik a „na, ezt is kipróbáltam” témák kipipálásoktól hemzsegő listájába...

Ahhoz, hogy ez minél kevesebb esetben forduljon elő, érdemes néhány példát felsorakoztatni, illusztrálandó, hogy mennyire a munka és kitartás a legfontosabb, hiszen ebből igényli a legtöbbet a szépírás, mint műfaj.

Az eredeti ötlet nem tőlem származik (mint ahogy sok más isteni szikra sem). Ha böngészte már valaki a videomegosztókat tanulási célból, vagy anyagot keresett kalligráfiához a világhálón, nem tud nem találkozni Dr. Joe Vitolo nevével, akinek zseniális írásai, filmjei nekem is sokat segítettek. A Zanerian.com, az IAMPETH, elképesztő mennyiségű anyaggal szolgál az ő keze nyomán. Ő tett közzé néhány érdekes képet is, pontosan azért, hogy aláhúzza, mennyi múlik a munkán, és mennyire meglepő eredményeket lehet produkálni, ha valaki nem blokkol le egy pesszimista berögződésnél.

Külön köszönöm Vitolo úrnak a beleegyezését az anyag felhasználásához, támogatását, segítségét, és természetesen azt az irgalmatlan melót is, amit a hozzánk hasonló kezdők kikupálásába fektet, „egyszerű” segítségként. Thanks for everything, Joe!

A képek magukért beszélnek, de van néhány olyan érdekesség, amelyet mindenképp megemlítenék (már csak azért is, hogy angolul nem beszélők is értsék, miről van szó).

Az első kép a tolldíszítmények egyik legnagyobbikától van: Henry P. Behrensmeyer (1868-1948).

A felső rajzot 17 éves korában (1885) készítette.

Bár felületes szemlélő számára teljesen jó rajznak tűnik, a részleteket tanulmányozva egyértelműen látszik, hol kell a tollkezelésnek még fejlődnie.

Nem úgy az alsó, 50 évvel későbbi rajzon, amely egyszerűen tökéletesnek tekinthető.

A második eset kifejezetten iskolapéldája annak, hogy hol dől el a „puszta tehetség vs. kemény munka” csatája. Az eset Earl A. Lupfer (1890-1974) nevéhez fűződik, aki egy pennsylvaniai farmról ment a „Zanerian College of Penmanship” padjaiba szépírást tanulni. A Zanerian College a 19. század legnagyobb nevű ilyen intézménye volt, Charles Paxton Zaner és E.W. Bloser vezetésével. Mindketten mesterek, de Zanert abban az időben a szó legszorosabb értelmében a világ legjobbjaként tartották nyilván. A Zanerian College meghatározó szerepet töltött be úgy az üzleti, hivatali, mint a magán szépírásoktatás terén is.

Itt kezdte el Lupfer viaskodását a tollakkal, Zaner keze alatt. A viaskodás ebben az esetben valóban szó szerint értendő, hiszen számára annyi nehézségbe ütközött az alapok megtanulása is, hogy maga Zaner egy adott pillanatban behívta az irodájába, és közölte, hogy kész visszafizetni a fiatalember tandíját, mert nyomát sem látja annak a készségnek amellyel valaha is elsajátíthatná a szépírás művészetét. Jellemző volt Lupfer eltökélt válasza: „szépírást jöttem ide tanulni, és ezt meg is fogom tenni”. Bloser vette szárnyai alá, és nem tudni, mennyi időbe telt, de később ő másolta az intézmény könyveit, a „The Business Educator” szerkesztője lett, és átvette egykori mestere, Zaner helyét a dicsőségtáblán. Azok közé tornázta fel magát, akik neve a tökéletesség szinonimájaként csengett a műfajban.

A képen felül a kezdő, szenvedő Lupfer írásmintája szerepel, alul pedig szintén ő, képességei csúcsán.

Az eltökéltség egyik legmegrázóbb példája J. C. Ryan, a kezek nélküli kalligráfus esete.

Miután egy hóvihar következtében mindkét kezét elveszítette, évekig reménytelenül próbálkozott, hogy valamilyen munkát megtanuljon elvégezni.

A "show" kedvéért lábbal kezdett el írni, de miután ez eléggé kényelmetlennek bizonyult, úgy döntött, a kézcsonkjait fogja használni, és a látványos, díszített, lendületes „Ornamental Script” stílusát tanulta meg személyes tanítványként Louis Madarásztól, akit ma - még posztumusz is - is ezen írás legnagyobbjaként jegyeznek.

Ryan sikerének nem elhanyagolható bizonyítéka az, hogy városról városra járva, napi 30 dollárt is megkeresett kártyák megírásával, ami abban az időben nem volt kis összeg. A kép pedig magáért beszél.

De hogy „szó ne érje a ház elejét”, Dr. Vitolo közzétette saját írásfejlődésének néhány állomását is.

Balról jobbra: az első íráspróba 1995-ből, a következő 1998-ból, egy évvel később az 1999-es IAMPETH találkozó körül, a következő néhány hónappal az IAMPETH találkozó után (szavaival élve igen tanulságos hatással volt rá Bill Lilly, úgy a találkozó előtt, mint alatta és utána is), és végül jobbra az utolsó a jelenlegi íráskészségét tanúsító kép.

Végezetül: nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy magamat azok közé sorolom, akik felérhetnek a legnagyobbakhoz. Ugyanakkor az volt a célom, hogy legyen legalább egy olyan példa is a képek között, ahol teljesen mindennapi kéz fejlődését mutathatom meg. Ezért vettem képeket a saját dolgaim közül.

Az egyik abból az időből való, amikor elkezdtem a folyóírásokkal bíbelődni, 2008 május-júniusa körül. Júliusban írtam az idézetet (szándékaim szerint Copperplate lett volna), és akkor még nem láttam az egyenetlenséget, a kusza betűket, a arányosságok hiányát, csak élveztem, hogy írok.

A másik két kép szintén Copperplate, kártyákon, 2010. Remélem, van látható és értékelhető különbség... :)

Nem célom semmiféle lelkesítő beszéddel zárni ezeket a sorokat. A képek - csak hogy ismételjem magam - magukért beszélnek, így az én további szavaimra nincs is szükség.

Egyetlen mondat mindössze: mielőtt eldöntenénk, hogy nincs hozzá tehetségünk, érdemes megpróbálni, és írni, írni, írni... Sokakat érhet igen kellemes meglepetés.

Köszönet még egyszer Dr. Joe Vitolo-nak, aki kérésemre készségesen ekkora méretben is elküldte munkáit, hogy számunkra is tanulságos legyen...