Égjen, vagy ne égjen? Ez itt nem kérdés. Ne égjen. Egyetlen ponthegy sem.





Tollszemet ne égess.
Illene most sokáig ecsetelnem, mekkora sztori, amikor munka közben egyszer nagyhirtelen megadja magát kedvenc flexi tollszemünk. Legnagyobb sajnálatomra viszont bármekkora hatásvadász is vagyok, ekkora kamuval nem kezdhetek egy ilyen fontos témát. Mert ez sosem így történik. 

Persze lehet széles lendülettel is szántóvetőt játszani a papíron, de a valóságban egészen pici karcokkal indul. Rossz fogások, fáradt csukló, sietekmerttuggyukmárle, és elkezdődik egy olyan finom  karistolás, amit sokáig szeretünk természetes hangnak venni. 

De nem. Nem természetes. És ha elindult az a folyamat, amikor a tollszem egyik tűhegyes fele akadozni kezd, akkor az az akadozás csak fokozódni fog. Sajnálom. És el lehet kezdeni a kegyeleti előkészületeket, aminek kicsúcsosodása a hatalmas lelki fájdalmat jelentő elválás és egy új tollszem befogása. 


Nos, ezen a ponton - mármint amikor az emberben a fátummal való szembenézés első fázisa a lángoló dac pokolbéli tüzét idézi - szóval itt kell lenyugodni, és engedni, hogy csendes megadás érzésével átitatva utolsó útjára engedjük eddig hű szolgálatban hozzánknőtt társunkat, és új fegyvert élesítsünk be.

"Csak az a védőlakk ne lenne rajta." (pedig kell, létfontosságú, hogy ne rozsdás vaskupacot vásároljunk)

Mert mindegy, hogy munka előtt, vagy közben cserélünk, nincs idegtépőbb, mint a folyton lepergő tinta, hogy két normális vonást nem lehet összehozni egyszerre, annyira nem marad meg benne semmilyen folyadék. Vagy nem jön, mert minek is hagyná jönni, vagy jön, de akkor csőstül, és lehetőleg oda, ahonnan ha belegebedsz sem tudod eltüntetni, azaz kezdheted előlről, mindegy, milyen előrehaladott fázisban voltál.

(Csak ha nem tudná még valaki a mártós tollszemek mind védőréteget kapnak, hiszen többségük nem rozsdamentes acél, így a tárolás ellehetetlenülne, ha a korrózióvédelem kérdését nem oldják meg. Így volt ez már 160 évvel ezelőtt is, ezért van az, hogy az antik tollszemek is úgy néznek ki, mintha Schuler József Aczél Irószergyárában tegnap kaptak volna billogot.)  

Ez tehát a védőlakk. Sok módja van annak, hogy megszabaduljunk tőle, én azt hoztam el, amit legkevésbé SEM szabad elkövetni. Megígértem, hogy a tettes nevét ismeretlenségben hagyva fogok erről a kérdésről beszélni, de teljes beleegyezésével teszem közzé a tanulmányt érdemlő képeit. 

Szóval mi a legrosszabb, amit tehetünk? A védőlakk leégetése. Teljesen mindegy, ki javasolja, és milyen ideológiát pakol hozzá. A tollszem véleménye szögesen ellentétes: "Tűz rossz"- mondja, teljes mellszélességgel támogatva Frankenstein szörnyének álláspontját.

Az ok szárazon szakmai és végtelenül egyszerű. A tollszem acél. Attól rugalmas. És precíziós darab. Attól húz értő kézben szó szerint hajszálvékony vonalat. Az acél rugalmasságát/keménységét az anyagösszetételen túl az edzéssel szabályozzuk. Az edzés/lágyítás lényege a meghatározott(!!!) hőmérsékletre való hevítés, és utána egy meghatározott idő alatti visszahűtés. Azaz: a gyárban szintén van hevítés, csak ők tudják, hogy miért, mikor, hogyan és mennyire. Aztán jön egy fanatikus, és ezt a gyönyörűen bekalibrált rugalmasságot a gyártó nehezen megszerzett, brilliáns szaktudásával egyetemben egyetlen mécses füstjében emlékké varázsolja. És sokan ezt TANÍTJÁK műhelymunkán.
Szerencsétlen tanonc delikvens meg magát ostorozza, hogy miért nem tud olyan finom vonalakat húzni, mint mások ugyanezzel a tollszemmel. 

Nos hát itt van a kép, mi gyönyörűen illusztrálja, miért lett használhatatlan kedves ismerősöm három különböző tollszeme, ugyanazzal a metódussal kupánvágva. Bosszankodva panaszolta, hogy újak, mégsem írnak. Pedig még csak a védőlakkot szedte le. Mivel? Mécsessel. Ahhhogyúgy. Kérek szépen közeli képet. Aztán együtt sírtunk. 

Égetéssel tönkretett tollszemek

A képen balról jobbra egy Brause Steno (aka 361), egy Brause Rózsa (aka Rose) és egy Leonardt EF Principal van. A kék nyilak azt a hőhatárt mutatják, ahol az acél színeiből egyértelmű, hogy a legvége izzásig hevült. A piros meg azt, ahogyan a hegyen látszik, hogy már rések és torzulások vannak. Na, innen a következő lépés a kuka. 

Hab a tortán kifogások, amiket legtöbbször hallottam eddig a módszer védelmében: "csak mécses", "csak pár másodperc", illetve "nem tartom bele, csak felette picit megmozgatom".

1: "csak mécses": 

Tűz. Láng. És ha beledugod az ujjad, a mécsesbe/gyertyába, rájössz, nagyjából másfélszer olyan forró, mint a gáztűzhely lángja. "Közvetlenül az égô kanóc fölött alakul ki a láng sötét magja. A láng felsô része fényes, sárga, alja világoskék. A sötét mag alacsony hômérsékletû, 600 oC-os, a sárga tartomány közepe körülbelül 1200 oC-os. A legmelegebb a sárga tartomány széle (1400 oC-os)." (forrás: KFKI)

2. "csak pár másodperc":

Az előző pontban említett 1200-1400 °C vajon mennyi időn belül hat a filigrán anyagra? Ez csak költői kérdés. Emberi időérzék szerint gyakorlatilag azonnal. 

3. "nem tartom bele, csak felette picit megmozgatom":

Nos, ha valaki ezt tanítja, az tényleg csak a mutatvány kedvéért történik. Mert az ugyan valóban nem éget, de cserében a lakkot sem bántja. Nagyjából ráolvasás-értéket lehet neki tulajdonítani. Hiába nevezik ugyanis "olajnak" néha az anyagot, de ez lakkréteg. A füstölés nem hat rá. 

Szóval: mossátok fogkefével/fogkrémmel, szúrjátok almába, hagyjatok rajta megszáradni tust, mártsátok egy percre savas tintába (én gubacstintába mártom az új tollszemeket). Vagy ne tegyetek semmit, hanem hagyjátok az időt dolgozni, maximum egy pár órán át finomabban kell árnyékolni (új Hunt 101-et rendszeresen használtunk műhelymunkán betörés nélkül).

Egy dolog ne forduljon elő:

Ne égjen. Egyetlen ponthegy sem. Tűz rossz.











Megjegyzések