2011. május 25., szerda

Morfond Ír. Most akkor kézzel, vagy géppel?

Annó, amikor már megfordult a fejemben megnézni, hogy a kalligráfia terén több ősz hajszál árán megszerzett gyakorlatomat hol is lehetne kamatoztatni, igen nagy hangsúlyt próbáltam arra fektetni, hogy az egyes alkalmazási területeken a lehető legszélesebb körben tájékozódjak. Főleg az apró(nak tűnő) részletek szempontjából. Igen sok kutya szokott lenni elásva a részletekben. És rájöttem, hogy valóban, sok területen van igen sok tisztázatlan részlet, értelemszerűen igen sok kutyával elásva :).

Az egyik ilyen terület a társasági események meghívóinak a kérdése. Pontosabban a kérdés azon része, amikor fölmerült, hogy mikor, mit illik ezeken kézzel írni, és mikor lehet elmenni a számítógépes fontok irányába.
Mert ugye be kell látni, hogy kalligráfussal dolgoztatni egy társasági rendezvény esetében valóban drágább mulatság, mint nyomdában húzatni le az egészet, így nem árt tisztázni, hogy mit miért vállal az ember.



Annak viszont utána kellett járnom, hogy miért csodálkozott az Angliában élő menyasszony, aki Magyarországon szándékozott egybekelni párjával, hogy alig talált embert a borítékjai megcímzésére. Még jobban csodálkozott, amikor kiderült, hogy ezt mi csak nyomdával, vagy nyomtatóval intézzük. Vagy sehogy. Jé... Eszébe nem jutott volna, hogy NE kézzel legyen megcímezve az egész (pontosabban úgy mondta, hogy eszébe nem jutott volna, hogy NE kalligráfussal dolgoztasson, de ez sokan vennék úgy, hogy igen nagyképűen hajtom a magam malmára a vizet).

Mondom magamban, beletúrok egy kicsit a társasági protokollba is, hiszen ha már az üzleti protokoll precízen leírja még a céges levélcímkék lehetséges méreteit is, csak találok olyan dokumentációt, ami a társasági protokoll ezen apró részletével foglalkozik. Ami ugyebár nem is olyan apró, mert minden rendezvényszervező és könyv és újság és magazin kihangsúlyozza (a kereskedőkről nem is beszélve), hogy mennyire fontos a jó meghívó, úgy ötletben, egyediségben mint minőségben természetesen. Ezért szántam az időt az alábbiak utáni kutakodásra.

Hát, nem szeretném most itt elővenni a teljes bányászati történetet, mert akkor ebből nem poszt lesz, hanem regény. Átnyúlik időkön és határokon, és én csak a szumma szummárumot írom le.

1. Meghívó:

Az ugye nem újdonság, hogy az írógépek és számítástechnika előtt kézzel írtak meghívót. Igazából egyszerűen papírra vetették azt, hogy kicsoda, milyen alkalomból, hová hív meg, mikorra, és főleg kit.


Hoppá.

A hoppá a "főleg kit" szempontjából merül föl, hiszen ma a legtöbb esetben magán a meghívón megpróbálunk úgy általánosítani, hogy az ne zavarja a nyomdai sokszorosítás lehetőségét. Ez a fajta kényelem amolyan hallgatólagos módon elfogadtatta azt is, hogy így teljesen személytelenné váltak meghívóink, és a magyar nyelv  ragozási sajátosságai miatt a legtöbben bajban is vannak, amikor a meghívott nevét szeretnék a meghívó szövegébe illeszteni. 

Márpedig a név jelenléte a meghívón kötelező. Legalábbis társasági protokoll szerint. Még akkor is, ha ott van, hogy "meghívjuk Önt és kedves Párját, Családját, satöbbi, satöbbi". Ez a dolog annál is kényesebb, mivel egyre több az olyan meghívó, amely nem szokványos levélforma, hanem tekercs, doboz, vagy egyéb gyönyörű, kreatív, ötletes alkotás, és nem lehet borítékba tenni, ahol egyébként elvileg a név ott lenne.

A másik fontos szabály, hogy társasági meghívókra a nevet MINDEN ESETBEN kézzel kell írni. A társasági rendezvények ugyanis minden esetben személyes jellegűek, és ezt  kézírással illik megerősíteni. Még a legmagasabb diplomáciai protokoll szintjén is. 

Mi a megoldás? 
  • - amennyiben a meghívó a szokásos módon nyomdai úton készül, általános szöveggel, úgy a meghívott nevét nemes egyszerűséggel a jobb felső sarokba lehet írni, kézzel (ha nem tetszik a saját kézírás, kalligráfussal íratni)
  • - amennyiben eleve integrálni szeretné az ember a nevet, nyugodtan lehet azt megszólításként kezelni (Kedves /Tisztelt X.Y), ehhez elegendő kihagyni a meghívó felső részén egy kipontozott sort. Így elkerülhető a ragozással kapcsolatos, fejvakarást okozó szövegezési manőverezés :).
  • - idegen nyelven küldött meghívókban nem is jelent problémát a címzett nevének helyet hagyni, ott, ahol a szöveg megkívánja. 
  • - tekercsek esetében a név szintén a fentiek szerint kerül a lapra, illetve gyakori az is, hogy hozzákötnek egy kis kártyácskát. Igen, ez nem dísz, ez direkt arra való. Beleírni az adott vendég nevét. Ilyent FŐLEG nem szabad üresen átadni.
És hogy mennyire fontos a kézzel kitöltött név kérdése, a legutóbbi királyi esküvő meghívója is ékesen bizonyítja:


Pedig 1900 darabot kellett kitölteni (csak a fogadásra több, mint 300 meghívó ment ki), mindezt rekordidő alatt, és a mai technikával minden bizonnyal gyorsabb és olcsóbb lett volna egy egyszerű program segítségével eleve névvel együtt nyomtatni az összeset. Arról nem is beszélve, hogy igen illusztris vendégek szerepeltek a névsorban. Bár ők valószínűleg éppen azt furcsállották volna, ha "gépi kezelést" kapnak.

  • és végül, (de nem utolsósorban) írhatjuk a meghívónkat teljesen kézzel. Ütős. Próbálva.


2. Boríték:

Egyszerű. A szabály ugyanaz. Társasági eseményre, rendezvényre szóló meghívó borítékját KÉZZEL kell megcímezni. Ez ismét a protokoll személyességi előírásai közé tartozik. A saját kezű címzés is sokkal melegebb, mint bármilyen cirkalmas számítógépes font, amennyiben nincs keretünk kalligráfushoz fordulni.


Amennyiben személyesen adunk át meghívót, természetesen elegendő, ha csak a nevet írjuk rá.


3. Ültetőkártya

Amikor az ültetőkártyák divatja beszűrődött hozzánk is, az ötlethozók egyetlen apró részlet felett siklottak el. Az ültetőkártya szintén a vendég nevét tartalmazza. És mint olyan, kézzel írandó. Ez a "szabály" valahogy lemaradt a divatimport folyamatának viszontagságai között.

Egyébkén igen gyakori, hogy a vendég a szép kalligráfiával megírt ültetőkártyát szintén elviszi, emlékbe.

Tegye. Az ő neve. Számítógéppel leírva már valószínűleg sokszor látta. Kézi kalligráfiával annál kevésbé. Még egy szép emlék az eseményről.



Szumma szummárum, nem pusztán extravagancia az, amikor azt látjuk, hogy szebbnél szebb kalligrafikus meghívók, címzések, ültetőkártyák vannak sok országban a palettán. Ennek is, mint mindennek oka van.

Tiszteljük hát mi is meg vendégeinket. A részletekkel is.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése